|  Szimpatikus arc volt ez a Robika. Amikor belépett hozzám, teljesen fesztelenül viselkedett, s rám sem hederített, amíg birtokba nem vette a teret. Volt mit néznie. A kabinetem kellemes hely volt, puha szőnyeg, kevés és kényelmes bútorzat, melegen duruzsoló csempekályha és játékok. Egy kis kerek asztalnál vártam türelmesen, amíg a kissrác énrám is szán némi időt, mindaddig csendben figyeltem izgága természetét. Mindenhez hozzányúlt, legalább megérintette, néhány dobozt kibontott, belepillantott, majd otthagyta, átiszkolt a másik sarokba, mert ott vett észre valami érdekfeszítő dolgot. A szeme égett és cikázott, látszott, hogy elemében érzi magát az új környezetben. Vadászott, pontosan úgy, ahogy azt Thom Hartmann leírta.
Hartmann a hiperaktivitás egyik legeredetibb magyarázatát találta ki azzal, hogy az evolúció mentén közelítette meg a kérdést, és azt mondta, hogy ez tulajdonképpen egy adaptív viselkedésforma, csak manapság már nem illik a lehűtött környezethez. A koponyánkba zárt anyag, bár űrhajók tervezésével is megbirkózik, kőkori problémákra van előhuzalozva. Akkor amikor a férfiak csak vadásztak, kifejezetten előnyös volt a mindennapos agresszív versenyhelyzetben és létért való küzdelemben a nyughatatlan fürkészés, felfedezés, kalandkeresés. Másfelől viszont ugyancsak ezeknek az embereknek volt jellemzőjük a hiperfókuszálás. Ez azt jelenti, hogy ha valami ténylegesen megragadta a figyelmét, akkor figyelme annyira beszűkült, hogy semmi egyébre nem volt képes figyelni. E képesség nélkül nehezen képzelhető el, hogy a derékig érő fűben a vadász megközelíthette volna a varacskos disznót. A későbbiekben a legtöbb emberi társadalom a lényegesen kiszámíthatóbb és biztonságosabb mezőgazdaság mellett döntött, így földművesekké váltak. A korábbi kvalitások helyett, a hosszas és unalmas munkához jobban passzoló türelmes, higgadt, gyűjtögető embertípus került előnyös helyzetbe. Hartmann azt mondja, hogy a hiperaktív személyek a földművesek társadalmában ragadt vadászok.
Robikában tehát a kiveszőben levő kőkori vadászok egyik szép példánya öltött testet. Órán hatszor kitörte a ceruzája hegyét, huszonnégyszer meghúzta az előtte ülő kislány copfját, megitta a vízfestékes vizet, rizsszemekkel próbálta levadászni a hím konkurenciát és a pad alól próbált felfedezni egy olyan térden felüli világot, amit a tanító néni szoknyája takart. Ezért volt most az én szobámban…szakembernél. Jaa…azt elfelejtettem mondani, hogy a tanítók a földműves gyerekeket szeretik, mert szófogadóak és csendesek, s most hogy már mindenki golyóstollal ír és nem tollal, nem kenődik szét a tinta a füzetükön, ha esetleg elcseppen a nyáluk.
Robika csak azután állt szóba velem, hogy minden zugban ujjlenyomatot hagyott. Leült mellém a kerek asztalhoz.
− Te itt dolgozol? – kérdezte.
− Igen – válaszoltam.
− Miért kellett nekem idejönnöm? – érdeklődött.
Na, éppen azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mit gondol erről. Most belesétál a kis vadász a földművesek kelepcéjébe, gondoltam én. Aztán szépen beszélgettünk arról, hogy mit jelent másokkal együtt lenni és együtt dolgozni, s hogy a tanító néninek mennyire nehéz lehet a színes társaságra odafigyelni, mire hirtelen félbeszakított. Úgy tűnik megérintette a mondanivalóm, mert ötletét szóvá is tette nyomban:
− És akkor miért nem a tanító néni jött hozzád, ha neki van problémája?
Hirtelen ki kellett fújnom az orrom és elugrottam a másik sarokig, s amikor nem figyelt Robika, akkor kitöröltem a szememből is a könnycseppeket, s megpróbáltam egyenesbe hozni a szám.
Lehetetlen helyzetbe kerültem. Egy nyolcéves gyermek szelídítésével bíztak meg, s nem kaptam rajta fogást, mert a gazelláktól megtanulta, hogyan kell a hurokból kiugrani. Annyira ösztönösen igazul mozgott a gondolatok világában is, hogy hamar elment a kedvem attól, hogy arra tanítsam, hogy a rend az szorgalmas betűvetés, mint földműveseknél a magvetés. Fogtam a kezét a kis vadásznak, s gondoltam, hogy visszakísérem az osztályába, ami egy szomszédos épületben volt. Amint baktattunk át az udvaron az órámra pillantottam, s meglepődtem, hogy mennyire elillant az idő:
− Hűha, lépjünk gyorsabban, vár eddig a tanító néni – biztattam Robikát.
De ő nem engedte, hogy ráncigálják. Megállt, rám nézett, s mint vadászok között a nagyobb, nyugodt hangon leintett:
− Ne félj ember, ’sze velem vagy!
Dósa Zoltán
Részlet a szerző Fügék az életfáról című, nemrég megjelent könyvéből.
(Megvásárolható többek között a székelyudvarhelyi Bagolyvár Könyvesboltban.) |
Miért érzem úgy, mintha egy ásó éles fémét gyomrom földjébe taposná a távolodás? Búcsú helyett szótlanul tűröm, hogy az országút fehér csíkjai eltűnjenek alattam. Mintha szikével metszenék le rólam a várost. Valamiért így kell lennie. Le kell tépni a sebtapaszt. Eljött az idő. Nem olyan tragikus ez az egész, sőt szükséges és természetes. Persze, ettől még lehetne tragikus, de nem az. Csak drámai a maga szükségességében és természetességében. Mert drámaként éljük meg a szakításokat, elmúlásokat, lezárulásokat, végződéseket. Pedig ez nem végleges búcsú.
Ma (2012. március 13., kedd) 18 órától a székelyudvarhelyi könyvtár médiatermében bemutatják 
Egy titokzatos, amúgy csupán a Tamási Áron Gimnáziumban ismert skót (?) szerző kötetét tarthatja kezében, majd őrzi meg szívében az olvasó. 
Zsidó Ferenc: Laska Lajos